Hungary, 3529 Miskolc Fényi Gyula tér 2-12

Határon túli jezsus diákok üzenetei a nemzeti összetartozás napján

Tesza, Lili, Gellért és Domonkos csak egy jezsus diák a hétköznapokban. Pedig van bennük egy közös tulajdonság: mindannyian határon túli, kisebbségben élő magyarok. Erről a bonyolult identitásról vallanak a következő gondolatokkal.

 Madarász Lili, Felvidék:

Én Szlovákiában születtem, sőt a szüleim, nagyszüleim, dédszüleim és minden felmenőm. Nem költöztünk mi sehova. Az országhatár “költözött”, és így került sok magyar Szlovákiába. Szóval én ebbe a helyzetbe születtem, nekem ez teljesen normális. Számomra nem furcsa, hogy már óvodás koromban kétnyelvű lettem, nem furcsa, hogy bármilyen hivatalos helyen szlovákul szólalunk meg, nem furcsa, hogy a szomszédaink szlovákok, nem furcsa, hogy szlovák szavakat keverünk a magyar nyelvbe, s az sem furcsa, hogy kicsit palócos tájszólásban beszéljük a magyar nyelvet.

Nem érzem úgy, hogy amiért én szlovákiai magyar vagyok, bármivel is kevesebb lennék az anyaországiaktól! Én büszke vagyok arra, hogy felvidéki magyar vagyok! Büszke vagyok a szüleimre, őseimre, hogy megtartották a magyar nyelvet, megtartották a magyar öntudatot, megtartották a hitüket. Azáltal, hogy szlovákiai magyar vagyok, gazdagodok is: megismerek egy másik nyelvet, másik kultúrát is. Tanulunk egymástól, békében élünk egymással. Bár most Magyarországon tanulok, de a szívem hazahúz a dimbes-dombos Felvidékre.  

Bartos Gellért, Erdély

Erdélyben születtem, Székelyföldön, azon belül Csíkszeredában, ma Madéfalván élek. Szerintem nem nehéz magyarként az embernek Erdélyben jól éreznie magát, mert Hargita és Kovászna megyében is 70% fölött van a magyar lakosság. A románt pont ezért nem olyan egyszerű megtanulni. Igaz, hogy az iskolában 12 évig tanítják, de sokan nem tudnak így se rendesen megtanulni, pedig a munkához és az ügyintézéshez fontos lenne. 

Én ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik már nem szomorkodik Trianon miatt, nekem természetes, hogy Romániában van egy egymilliós tömbmagyarság, és én ennek a része vagyok. Hálás vagyok az összetartó székely közösségért, a megőrzött nyelvért, hitért, hagyományokért, és azért is, hogy a románokról sincs rossz tapasztalatom, sőt, ha közéjük kerültem, mindig nyitottak voltak felém. 

Csajka Teréz, USA 

Clevelandből, az Egyesült Államokból jöttem a Jezsuba erre a félévre. Nekem mindkét szülőm magyar. Az apukám kassai magyar, az anyukám clevelandi magyar. 

A magyarok, akik kiköltöztek Clevelandbe, nagyon igyekeztek megtartani a nyelvet és a kultúrát. Több magyar templom épült, és van több magyar cukrász, illetve magyar hentes még ma is. De gyorsan kiderült, hogy át kell adni a magyar nyelvet és identitást a fiataloknak, vagy el fog veszni. Ezért cserkészcsapatok, magyar iskolák és tánccsoportok alakultak, hogy hetente párszor a magyar fiatalság összejöjjön, és beszéljen magyarul, hogy magyar népdalokat énekeljen, és tanuljon Petőfi-verseket, hogy magyar néptáncokat adjon elő eredeti népviseletben, és tudja, mikor volt a honfoglalás.

Külföldi magyarnak lenni egy igen különleges érzés. Európában szinte túl amerikaiasan viselkedem. Más étkezési rendhez vagyok szokva, és van néhány különbség a szokásokon belül (például Amerikában nem szoktunk mindenhol köszönni). De az amerikaiak szemében nagyon európai vagyok. Nekik lenyűgöző, hogy több nyelvet beszélek. Fura, hogy képes vagyok egy félévre elrepülni egy másik országba, és ugyanúgy járni iskolába ott. Nem tudják felfogni, hogy több ezer kilométerrel odébb van egy egész ország, ahol ugyanúgy érzem magam otthon, mint náluk. Itt is otthon. Ott is otthon. Nekem ez a normális. Ehhez vagyok szokva.

Bárdos Domonkos, Kárpátalja

Sok más kárpátaljai magyarhoz hasonlóan Magyarországon születtem egy szabolcsi kórházban. De nem ez az, ami meghatároz, hanem az otthonom, Beregszász, ahol életem mindennapjait töltöttem több mint 15 éven keresztül.

Mit jelent Kárpátalján magyarnak lenni?

Ha csak két vagy most már inkább három évvel ezelőtt tették volna fel nekem ezt a kérdést, akkor teljesen mást mondanék, mint most. Régebben azt mondtam volna, hogy kárpátaljai magyarnak lenni áldás, kiváltság, ideális lét. Most viszont nem hagyhatom figyelmen kívül a körülöttünk zajló eseményeket, és emiatt az áldásból átok, a kiváltságból trauma és az ideálból romhalmaz lett. Velem együtt több ezer magyar embernek el kellett hagynia az otthonát - lehet, hogy életemben már sosem fogok abban a házban járni, ahol felnevelkedtem. Nulláról kellett kezdeni az élemet - minden támogató barátomat, az otthonomat, szüleim állandó támaszát elveszettem. 

Kárpátalján magyarnak lenni teher. Bosszant, hogy tehetetlen és erőtlen vagyok; hogy egy borzasztó helyzetben nem hozhatok változást. 

Kárpátalján magyarnak lenni felelősség, meghívás. Meghív arra, hogy küzdj. Egy olyan életért fogok harcolni, ahol a béke nem kiváltság, hanem alap.

Kárpátalján magyarnak lenni azért még most is áldás, mert emiatt olyan értékeken alapszik az életem, mint a család, Isten és szeretet.

Sokan kérdezték tőlem, hogy mi lenne, ha hazamehetnék, mi lenne, ha kitörne a béke. Ennyi sok éves ingadozás után nehéz elképzelni, hogy milyen lehet a stabil (kiegyensúlyozott) élet, de azt tudom, hogy úgy megünnepelném, hogy életem végéig emlékezzek arra a pillanatra.

  • Találatok: 105